Így emlékszik vissza L. Margitka az 1941. augusztusi péceli lelkigyakorlatra: „Együtt utaztunk hazafelé is. Lelkünk visszhangzott a lelkigyakorlat felemelő élményétől.”
– Szentek leszünk. Én mondom neked, te is súgd folyton a fülembe. Sikerülni fog! Erről levelezünk, ezért imádkozunk és erősítjük egymást – mondta [Magdi].
– Nem oltárra emelt szentek akartunk lenni. Hétköznapi életünket élve mindegyikünk a maga helyén menti a lelkeket és teszi a magáét Isten országáért – folytattam.
– Mi lenne, ha valamelyikünket csakugyan oltárra akarnák emelni?
– Egymás mellett fogunk tanúskodni.
– De ezt én fogom tenni! Úgyis én élek tovább, mivel fiatalabb vagyok nálad! Mindent el fogok mondani, mert mindent tudok, amit teszel… – így Magdi.
– Szövögettük mókázva, nevetgélve komoly gondolatainkat a vidámakkal. Végül azzal ütöttük el, hogy erre úgysem lesz szükség. Hétköznapi kis szentek leszünk, akikről úgysem vesz tudomást senki.